Mélyen az erdőben

Mélyebben már nem is lehettek volna az erdőben. Pontosabban az erdő alatt, bár elképzelésük sem volt arról, hogy mekkora távolság választja el őket a felszíntől. Szinte érezték, ahogy a fák földbe markoló gyökerei tekeregnek felettük, átölelik a vasbeton elemeket. Köztük, és a lángba borult világ között néma csend volt, vaksötét, és dermesztő hideg. A berendezés teljes hiánya miatt csak találgatni tudták, mi lehetett valaha az építmény rendeltetése. Vakolatlan, keskeny betonfolyosók kötötték össze a szűk helyiségeket. Bármerre indultak, végül mindig ugyanarra a központi folyosóra jutottak vissza, amin keresztül a föld alá menekültek. Ennek egyik végét a felszínre vezető csigalépcső leszakadt fémszerkezete torlaszolta el, a másikat félig befalazták. Nem sok hiányzott már, mégsem fejezték be. Hamar kiderült, ha azon a résen túl nincs kijárat a felszínre, a föld alatti létesítmény halálos csapda számukra.

Gilroy félig vakon tapogatózott előre a halványzöld derengésben. Ujjai alatt apró szemcséit vedlette a fal, néha semmibe vesző kábelkötegekbe gabalyodott. A bal szemére egyáltalán nem látott, a fél arcát nem is érezte az óriási ütés óta. A levegő áporodott volt, és kellemetlen fémes ízt érzett a szájában. Hirtelen megbotlott, és majdnem elvágódott egy kerek, felpúposodott fémlemezben.

- Lassabban! Vagy bele akarsz zuhanni valami aknába? - hallotta Bastian hangját a háta mögött.
- Nem érdekel.
- Add ide a lámpát, aztán azt csinálsz magaddal, amit akarsz.
- Tudom, mit csinálok! - ordította Gilroy, és kétségbeesetten botorkált tovább. - Amúgy meg, itt lent én sem látok lámpa nélkül.
- Figyelj már rám! - ragadta meg erősen a karját Bastian, és ő is felemelte a hangját - Ezzel semmit sem segítesz Liljának. Fogalmunk sincs, hol vagyunk. Lehet, hogy ez egy rég elhagyott raktár, vagy bunker, vagy mit tudom én... Ha összetöröd magadat, a rohadt életbe nem jutunk ki.
Szótlanul haladtak tovább, de alig egy perc után Gilroy megállt. Lemondóan bámult maga elé, nyoma sem volt az előbbi ingerültségének.
- Tessék, ennek már nem sok hasznát vesszük - nyújtotta át a lámpát. Háttal a falnak dőlt, és fáradtan a földre ereszkedett.

Leheletük és a felkavarodott por élesen vált ki a sötétből, míg arcuk és a környező falak, mintha nem is lettek volna. Bastian erősebbre állította a fényerőt, és belevilágított az alagútba. Pár méter után a járat véget ért, nyilvánvaló volt, hogy zsákutcába jutottak. Lekapcsolta a lámpát. Még pár pillanatig látta Gilroy épen maradt szemének tompa fényét, aztán az is kihunyt.

A föld alatti létesítmény másik végében a jéghideg földön egy lány feküdt. Szinte még gyermek. Nem mozdult, mégis egyre csak távolodott tőlük. A koromsötétben nem látszottak a szétdobált szövetdarabok, amiket a vér bordó vagy barna színűre festett aszerint, hogy mióta cserélték a sebén. Ágnes összekuporodva térdelt mellette, elgémberedett ujjaival az utolsó, ragacsos rongydarabot szorította a nyakához. A kimerültségtől már nem tudta tartani a fejét, előregörnyedve hajtotta homlokát a térdére. Ebben a kicsavart imapózban hallgatta a haldokló lány szaggatott légzését. A levegő száraz volt, a legkisebb mozdulat is felkavarta a port. Tudta, hogy a következő köhögőroham végzetes lesz, ha újra megindítja Lilja vérzését. Imádkozott, de már nem volt biztos benne, hogy mit is akar Istentől.

Soha nem féltem még ennyire. Teljesen elveszettnek érzem magam. Szégyellem, de nem hiszem, hogy meg tudsz minket menteni. Nem tudok hozzád könyörögni! Úgy érzem magam, mint aki hazudik!

Hirtelen összerezzent. Valahonnan fentről morajlás hallatszott. Finoman megremegtek a központi folyosóra szakadt vascsövek. Érezte, ahogy a kézfejére por szitál az alacsony mennyezetről. Lilja légzése akadozni kezdett. Képtelen volt tovább szorítani a sebet.

Istenem, soha nem féltem még ennyire. Ne hagyj itt lent minket!